Néha elgondolkozom azon, hogy mért nem tudjuk értékelni és megbecsülni az életet. Miért hagyjuk, hogy minden hétköznapunk ugyanolyan átlagos, céltalan kavargás legyen. Mert az! Ha szétnézek a világban mindenki csak rohan, mindenki törtet előre, de közben már nem is tudja mi a cél.. Mi lenne velünk, ha megtudnánk, hogy ez életünk utolsó napja?! Ugyanígy viselkednénk?! Nem hiszem... Akkor értékes lenne minden pillanat. De miért kell ahhoz katasztrófa, hogy megtanuljunk ÉLNI? Miért nem megy ez gondok nélkül? És vajon miért akkor tudnánk a legjobban szeretni mikor már nem lehet? Miért akkor hiányzik valaki a legjobban mikor már elérthetetlen ? Nagy kérdések ezek, a válasz pedig talán nem is olyan nehéz. Önzőek vagyunk és ettől az önzéstől képtelenek vagyunk a lelkünkkel látni, csak akkor vagyunk képesek levetni az önzés álarcát mikor a fájdalom vagy a hiány elsöpör minden más érzést. Pedig nem lenne nehéz. Ha megpróbálnánk néha magunkba lát

ni rájöhetnénk mennyire elsiklunk a valódi élet felett. Ha tudnád, hogy mikor ér véget az életed minden perc egy kincs volna. Minden boldog óra egy örökké valóság. Akkor nem félnél többet ÉLNI. Nem félnél megtenni azt, amit régóta szeretnél. Észrevennél olyan dolgokat, amik már annyira beleivódtak a mindennapjaid körforgásába, hogy fel sem tűnnek. Lassacskán kezdünk érzéketlenné válni a valódi szépség felett. Többet ér a mű, a mesterkélt. Nem tudjuk megbecsülni azt amink van, mert mindig több kellene. Ha megszerzel valamit már nem vagy boldog mert megszokottá válik. Megunod. Nem így van? Eldobod és megszerzel valami újat, de hamarosan az sem kell. Ez az EGO hatalma a lélek és az ''én'' felett. Álarcokba bújt önző emberek róják cél nélküli köreiket nap mint nap, újra és újra, amíg meg nem történik valami, ami kiszakítja őket ebből. A fájdalomban még képesek vagyunk meglátni a szépet. A hétköznapokban már ritkán. Persze ki vagyok én, hogy megmondom mi a helyes és megítélek másokat? Én is csak egy vagyok a sok közül, de én szeretnék változtatni. Nem a világot megváltani, csak magamat. Szeretném, ha minden napom úgy tudnám élni, mintha az utolsó lenne. Meglátni a szépet és ledobni az álarcot. Mástól várni a boldogságot butaság. Mert aki boldoggá tehet az csakis önmagad!